Illyés Gyula

Szörnyű fegyver

Minden ütésed, átkod

Hiába ellenem.

Szörnyű a fegyverem:

Megbocsátok.

 

Nem az a baj, hogy nem ismerjük megfelelően, mit tanít a Biblia a megbocsátásról. Inkább azzal van probléma, hogy esetenként nem alkalmazzuk a megbocsátást úgy, ahogyan kellene. Gyakran szeretjük a saját szánk íze szerint alkalmazni Isten parancsait. Különösen azokat, amelyek a viselkedésünkkel kapcsolatosak.

Szeretjük a szálkát a másik szemében keresni.

Nem egy merőben új dolgot szeretnék tehát tanítani, hanem emlékeztetni szeretnék arra, amit már tudtok, vagy tudnotok kellene.

Hivatkozok ebben Péterre, aki hasonlóképpen írt:

2Pét 1:12

(12) Annak okáért nem mulasztom el, hogy mindenkor emlékeztesselek titeket ezekre, noha tudjátok [ezeket], és erősek vagytok a jelenvaló igazságban.

Péter tehát azt írta, hogy tudja, hogy mindezeket, amikről ír, a hívők már tudják, de mégis szükséges, hogy minden lehetséges alkalommal emlékeztesse őket arra, hogy alkalmazzák is azt, amit tudnak.

Minden ismeret ugyanis annyit ér csak, amennyit hasznosítanak belőle.

Majd így folytatja:

(13) Méltónak vélem pedig, amíg ebben a sátorban vagyok, hogy emlékeztetés által ébresztgesselek titeket;

A szerdai alkalommal volt szó a hívők kötelességei között a vigyázásról. Arról, hogy ébereknek kell lennünk. A rendszeres emlékeztetés egy jó módszer arra, hogy következetesen és folyamatosan azt tegyük, amiről tudjuk, hogy tennünk kellene.

 

Kezdjük a megemlékezést Jézus minta imádságánál a Máté 6-ban.

(Máté 6:12 HUN) És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek;

Majd a 14-15. versben egy magyarázatot vagy kiegészítést is fűz Jézus ehhez az imádsághoz:

Máté 6:14 - 6:15

(14) Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát nektek is a ti mennyei Atyátok.

(15) Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.

Ez a kiegészítés igényel némi magyarázatot. Valószínűleg ismeritek ezt, de most emlékeztetőül vegyük azért át ismét.

Első olvasatra ugyanis úgy tűnik ez itt, hogy a bűnbocsánatunknak lenne egy feltétele a Jézus Krisztusba, mint Megváltóba vetett hiten kívül: a másoknak való megbocsátás.

Az üdvösség ekkor ugyanis úgy nézne ki, hogy az hit által kegyelemből, plusz a másoknak való megbocsátás által nyerhető el. Így azonban a mi részünk is benne lenne a dologban, nem csak Jézus Krisztus áldozata.

Fontos tehát tudni, hogy itt Istennek nem a jogi megbocsátásáról van szó, amelyet, mint Bíró hoz meg. Isten jogilag Jézus Krisztus helyettes áldozata alapján bocsát meg nekünk, melyet csak el kell fogadnunk, abban nincs semmiféle cselekedet a mi részünkről.

Az itt szereplő megbocsátás az atyai megbocsátás, amelyet Isten, mint Atya garantál a megtévedt gyermekének, ha megtér, és megvallja és elhagyja a bűnét. 

Ld: 1Jn. 1:9

(1Ján 1:9) Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.

A Máté 6-ban, és pl. a Márk 11:25-26-ban szereplő feltétel a megbocsátásnak erre a formájára vonatkozik.

Márk 11:25-26

(25) És mikor imádkozva megállotok, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van; hogy a ti mennyei Atyátok is megbocsássa nektek a ti vétkeiteket.

(26) Ha pedig ti meg nem bocsátotok, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.

Tehát ha imádkozva megállunk, hogy elmondjuk pl. az 1Jn. 1:9-ben található kérésünket az Atyának, akkor bizony előtte előbb meg kell bocsátanunk mindenkinek, aki vétkezett ellenünk, nem maradhat harag, de még csak neheztelés sem a szívünkben senki iránt.

Kiknek kell megbocsátanunk? Márk azt írja: „valaki ellen valami panaszotok van”. Ebbe hívő testvérek és nem hívők egyaránt beletartoznak.

Továbbá: határoz-e meg feltételt ez az igevers, vagy a Mátéban lévő, vagy akár a Lukácsban található testvérpárja a megbocsátásnak?

Tehát: akkor kell megbocsátani, ha bocsánatot kértek tőlünk?

Vagy ha elégtételt kaptunk a minket ért sértés miatt?

Vajon Istennek milyen elégtételt tudunk adni, amikor kérjük, hogy bocsássa meg a vétkeinket?   

Isten megbocsát nekünk úgy, hogy egyszerűen nem emlékezik meg többé a bűneinkről. Megtisztít minket minden hamisságtól.

 

Visszatérve a Máté 6:12-höz, azt hiszem egyet érthetünk abban, hogy nem az a kérdés, hogy meg kell-e bocsátanunk az ellenünk vétkezőknek. Senki, aki keresztyén, nem állítja azt, hogy nem kell.

A kérdés inkább az, hogyan kell megbocsátanunk? És milyen mértékben?

Az ebben az igeversben szereplő „megbocsátani” szónak elég széles a jelentés tartalma a görög nyelvben. Az ÚSZ is elég sokrétűen használja.

Az alapvető gondolat, amelyet ez a szó hordoz, az elengedés.

Elengedni pl. adósságot, szabadon engedni egy foglyot vagy rabszolgát,

Otthagyni valakit, vagy valamit.

Nézzünk meg néhány példát erre, maradva csak Máténál, mert itt is sok alkalmazás találunk.

(Máté 3:15 HUN) Jézus pedig felelvén, monda neki: Engedj most, mert így illik nékünk minden igazságot betöltenünk. Ekkor engede neki. 

Keresztelő János és Jézus találkozásáról van itt szó, amikor János bemerítette Jézust. Az „enged” kifejezésben látjuk a használatát ennek a szónak.

Azt láthatjuk, hogy János teljes egészében átadta az irányítást Jézusnak. Beleegyezett feltételek nélkül, hogy az történjen, amit Jézus akart.

Hasonló ehhez:

(Máté 5:40 HUN) És aki törvénykezni akar veled és elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda neki a felsőt is.

Itt is arról van szó, hogy átadjuk a felső ruhánkat teljesen annak, aki perelni akar velünk. Nem tanúsítunk ellenállást, hanem engedünk.

(Máté 4:11 HUN) Ekkor elhagyá őt az ördög. És íme angyalok jövének hozzá és szolgálnak vala neki.

(Máté 4:20 HUN) Azok pedig azonnal otthagyván a hálókat, követék őt.

Ebben a két versben pedig elhagy, otthagy értelemben van használva a szó.

A megbocsátás tehát elengedés, otthagyás, lemondás az elégtételről, az egyéni érdekek érvényesítéséről.

Nem bocsátottunk meg addig, amíg nem mondtunk le minden minket megillető vélt vagy valós jóvátételről.

Nyisd ki a tenyered, és engedd el! Nem markold görcsösen! Ne ragaszkodj a téged megillető igazsághoz! Ezt jelenti a biblikus megbocsátás!

 

 

Nézzük meg most, hogy mi a megbocsátás bibliai alapja.

Kol 3:12 - 13 HUN

(12) Öltözzetek föl azért mint az Istennek választottai, szentek és szeretettek, könyörületes szívet, jóságosságot, alázatosságot, szelídséget, hosszútűrést;

(13) Elszenvedvén egymást és megbocsátván kölcsönösen egymásnak, ha valakinek valaki ellen panasza volna; miképpen a Krisztus is megbocsátott néktek, akképpen ti is;

Itt egy másik görög szó van használva a megbocsátásra, de ez is megengedés értelemben. Károli Gáspár így fordította le az Ef. 4:32-ben:

(Ef 4:32) Legyetek pedig egymáshoz jóságosak, irgalmasok, megengedvén egymásnak, miképpen az Isten is a Krisztusban megengedett nektek.

A két igevers egybehangzóan jelenti ki, hogy milyen alapon kell megbocsátanunk egymásnak.

A megbocsátás alapja, és egyben mintája az, ahogyan Jézus nekünk megbocsátott.

Hogyan bocsátott meg nekünk Krisztus?

Ok nélkül tette. Krisztus mikor még bűnösök voltunk, meghalt értünk. Meg kell bocsátanunk, mielőtt még bocsánatot kérnek tőlünk.

Megbocsátott ingyen, vagyis ellenszolgáltatás nélkül. Nekünk is így kell tennünk.

A megbocsátás nem köthető feltételekhez! Az nem megbocsátás, hogy „ha elismered, hogy nekem van igazam, akkor megbocsátok”.

Megbocsátott úgy, hogy bűneinkről, ellene elkövetett vétkeinkről többé nem emlékezett meg.

Az igazi, teljes megbocsátás nem engedi meg, hogy harag, vagy csak némi neheztelés is maradjon bennünk.

Lelkünk lecsendesítése:

Két lépést kell tennünk, amikor megbocsátunk.

Először Isten felé, másodszor az ellenünk vétkező felé.

Isten irányába is két lépést kell tennünk.

1)    Lemondani a jogról, hogy elégtételt követeljünk magunknak.

Át kell engedni Istennek az igazságszolgáltatás jogát.

2)    Imádkozni a másikért.

Miután megbocsátottunk, tehát lemondtunk róla, hogy elégtételt veszünk a minket ért sérelmekért, majd imádkoztunk a másikért, utána kezdhetünk lépéseket tenni a másik felé a kapcsolat helyreállítása céljából.

Ennek lépései ismertek: először személyesen, aztán két-három tanúval, majd a gyülekezet elé víve a dolgot.

 

Kinek kell tehát megbocsátanunk? Aki bocsánatot kér tőlünk?

Mi van, ha úgy érezzük, hogy bocsánatot kértek ugyan tőlünk, de nem azért, amivel mi megsértve éreztük magunkat?

Csak akkor kell megbocsátanunk, ha elismerték, hogy igazunk van?

 

 

A Biblia azt mondja, hogy szeressük felebarátunkat, mint magunkat.

De hogyan szeretjük magunkat?

C.S.Lewis is ezen gondolkodott, és úgy találta, hogy sokszor, vagy talán a legtöbbször nem igazán mondhatjuk, hogy szeretjük magunkat. Sőt, sokszor eléggé lenézően és megvetően gondolunk magunkra.

Így aztán a „szeresd felebarátodat” nem azt jelenti, hogy kedvelned kell őt. Magadat sem azért szereted, mert annyira kedvesnek, szeretetreméltónak tartod magad.

Igazából fordítva van: az önmagam iránti szeretetem miatt gondolom magamat rendesnek, de nem azért tartom magam rendesnek, mert szeretem magam.

Ezért nyilván ellenségeim szeretete sem azt jelenti, hogy rendesnek kell tartanom őket. Ez óriási megkönnyebbülést jelent.  Ugyanis sok ember azt gondolja, hogy az ellenségeinknek való megbocsátás azt jelenti, állítsuk őket úgy be, mintha alapjában véve nem is volnának olyan rossz emberek, pedig hát egészen nyilvánvaló, hogy azok.

Ismerjük azt a bibliai tanítást, hogy az bűnt kell gyűlölnünk, de a bűnös embert magát szeretnünk kell. Ez a kulcs az önmagunk szeretetének is. Nyilvánvaló, hogy bűnösek vagyunk, mégis szeretjük magunkat. Nem a bűnünket, a gyengeségeinket szeretjük, hanem a személyt, akik vagyunk. Vajon magunknak megbocsátjuk, ha elkövetünk valami bűnt?

Így kell szeretnünk a másik embert is, és így tudhatunk megbocsátani neki. Ha nem a bűnre tekintünk, amit elkövetett, hanem az emberre.

 

Végül tekintsünk Jézusra.

Jézus megsértették emberi mivoltában. Sértegették, megalázták, jogtalanul eítélték.

Megsértették fizikailag.

Megsértették isteni mivoltában is, amikor nem adták meg neki a tisztességet. Nem ismerték el, hogy ő valóban a testet öltött Isten. Noha számtalan módon nyilvánvalóvá tette ezt.

És mégis, még a kereszten is az Őt megkínzókért imádkozott.

 

Ha valaki megbánt, megsért bennünket, meg kell neki bocsátanunk. Azonnal.

Ezután szabad lesz a lelkünk. Ha számon tarjuk a rosszat, amit velünk szemben elkövettek, vétkezünk Isten ellen.

A megbocsátani nem tudó ember nem lehet közösségben a megbocsátó Istennel.

Nem számít, hogy az illető megbánta-e amit tett vagy sem. Kérte-e az én bocsánatomat vagy sem. Lehet, hogy bocsánatot kért, de szerintem nem azért amit tényleg tett, vagy nem mindenért kért bocsánatot.

Mindez nem számít! Nekem rögtön meg kell bocsátanom, a másiktól függetlenül.

Pál ez után rögtön a szeretetben járásra szólítja fel az olvasóit. A szeretetre való emlékeztetés szinte mindig követi a megbocsátás tanítását.

Miért szörnyű fegyver a megbocsátás? Mert nem lehet ellene harcolni.

Aki megbocsát, és lemond az őt ért sérelem miatti jóvátételről, az ellen nem lehet harcolni. Nem lehet vele pereskedni, nem lehet vele haragot tartani.

A megbocsátás legyőz minden viszályt, megszüntet minden széthúzást.